Mert eredményes! Röviden ebben a két szóban össze is lehet foglalni, de ha egy kicsit elmerülünk a dologban, rájövünk, hogy miben is rejlik a nimfák ereje. Sok legyezőhorgász nem tartja a nimfázást igazi legyes horgászatnak, számukra csak a száraz legyezés az egyetlen út. Ezt meg is értem olyan vizeken, ahol akár 2-3 méterre is le lehet látni a vízben, és a halak aktívan a felszínről szedegetik a táplálékot. Viszont a környékbeli vizeken, és legfőképpen a Nagy-Küküllőn, kicsit más a helyzet. A víz többnyire szürkés, sosem kristálytiszta. Nem igaz, hogy ilyen viszonyok között egyáltalán nem táplálkoznak a halak a felszínről, csak jóval kevesebbet, és többnyire nem a nagyobbak.

A tavasz és a nyár eleje a megújulás ideje, mindenhol sarjad a vegetáció, csupa szín, csupa pompa minden. Nem csak a táj pompázik üde színekben, hanem a hegyi vizek lakói, a halak is a szivárvány minden színében tündökölnek. Természetesen ők az év minden napjában ilyen színpompásak, csak a téli-tavaszi kényszerpihenő után –amit a halak békés szaporodására rendeltek el– mindig színesebbnek tűnnek. Ezek tükrében talán nem is csoda, hogy vártam az első alkalmat, hogy végre a hegyi vizeken horgászhassak. Elsősorban a Nagy-Küküllő C and R szakaszára voltam kíváncsi, pontosabban az ott lévő halakra.

Az időjárás mostanában nem viccelt, a tavalyi aszályt most bőséges permettel igyekszik kárpótolni. Jobb lett volna, ha szépen beosztja a csapadékot, de nem mi döntjük el, hogy mikor essen,… szerencsére. A kiadós esőzések megemelték a folyók, tavak vízszintjét, némileg a színüket is megváltoztatták, de szerencsére ez nem akadály olyan elvetemült horgászoknál, mint amilyenek mi is vagyunk. Találtunk lehetőséget, hogy kiéljük szenvedélyünket. A következő sorokban három nap eseményeit sűrítem egybe, nem mintha nem állnának meg külön-külön is a lábukon, most viszont így érzem jónak.

Az éjszaka gyorsan eltelt, kissé el is aludtunk. Jó fél órával tovább szunyáltunk, mint azt szerettük volna. Gyorsan összeszedtük magunkat. Horgászcuccok, kaja, víz bedobálva az autóba és nyomás. Szerencsére István barátom két gázlót hozott magával, és az egyiket kölcsön adta, így végre száraz cuccban feszíthettem, és nem kellett tartanom az ismételt elázástól. A srácok mindenképp vissza szerettek volna menni arra a szakaszra, ahol előző este abbahagytuk, én meg egy teljesen új pályát szemeltem ki.

Hogy miért érdemes külföldre utazni egy-egy legyes horgászatért? Ennek több oka is van. Az első az, hogy ember olyan méretű és mennyiségű halat fogjon, amelyre a hazai terepen nem nyílik lehetősége. A másik ok, hogy fejlődjön, amit csak úgy lehet, ha új helyzetekbe kerül, új kihívásokkal szembesül, és alkalmazkodnia kell. A legvégső ok meg az igazi pisztrángos, péres vizeknek a hiánya.

Néhány barátom kérésére karakterekké formálom műlegyes tapasztalataimat, kalandjaimat a márnákkal és paducokkal. Remélem, sikerül a szkeptikusokat is meggyőznöm, hogy igenis szabályosan szájba akasztva is foghatóak ezek a halak, és nem külső akasztással, ahogyan azt sokan elképzelik. Mint minden más hal, ők sem csupán a víztől nőnek meg, és maradnak életben, valamit enniük kell, és többnyire a vízben található férgekkel táplálkoznak, így ésszerűnek tűnik, hogy meg lehet fogni őket ezeknek a lárváknak az utánzataival, akárcsak a pisztrángféléket.

Igenis szeretem a saját halainkat, de péres vizeink sajnos egyre hanyatlanak, és ma már nagyon meg kell küzdeni mifelénk ezekért a kedves halakért. Amikor újabb külföldi túrában gondolkodtam, első perctől nyilvánvaló volt, hogy péres élményeket szeretnék: nagy, fekete hátú, piros zászlós péreket!

Olyan tuti legyes vizeken is, mint a boszniai Klokot folyó, könnyen futhat bele az ember egy végzetes betlibe, ha nem képes nagyon gyorsan változtatni a stratégián. Ez a víz korábban könnyen adta a halat, jóformán bármivel lehetett fogni, ha elég sokszor dobtuk vízbe. Ezen a napon viszont hiába eregettem a legjobb nimfákat, halott volt a víz.

Áprilisban, ahogy a víz kezd melegedni, úgy indul meg a domolykók étvágya is. Egy szép napsütéses napon indultam én is ezeknek a halaknak a nyomába. Noha április 13. -át írt a naptár, és meg péntek is volt (amit este vettem észre), de a halakra nem vonatkozott a babona. Elkísért egy régi cimborám is ezen a napon, mégpedig Déneske. A barátom a békés halakat szerette volna nyakon csípni, amihez nekem kellett szolgáltatnom a felszereléseket. Én inkább előnyben részesítettem a kis streamereket és műlegyeket. Az elmúlt napokban igen fogósnak bizonyultak ezek a kis szőrös csalik.

Nem tudott olyan gyorsan érkezni a tavasz, mint azt szerettük volna mi horgászok. Egy-két nap felmelegedést erős lehűlés követett, havazóval vegyítve, már rohadtul elegem volt a hidegből és hóból. Igyekeztünk kihasználni a napos, melegebb időszakokat, noha kevés adatott meg. Egy hasonló napsütéses napon Borisz barátom telefonhívása vetett véget az egyéb elfoglaltságomnak. –Megyünk Szilárddal legyezni a zeteváraljai gáthoz, jössz-e? –kérdezte buzgóan.